Valami történt PBS amerikai közszolgálati tévé kedvencével, Charlie Rose-al. A nagy műveltségű beszélgetéseket és józan intellektualizmust felváltotta egy abszurd világ, ahol illogikus, semmitmondó párbeszédek, és nyílt ellenségeskedés fedezhető fel.

Az egyéni interjú Charlie és vendége között úgy kezdődik, mint máskor, de hirtelen olyan irányt vesz, amit nem várnánk Charlietól. A végkifejletnél kiderül, Steve nem boldog. De kicsoda Steve és miért nem boldog?

A csupán egyetlen Charlie Rose interjúból készített kisfilm ifj. Andrew Filippone munkája, ami a zavaró és a nevetséges között egyensúlyoz.

A következő elismeréseket kapta a film:

• Rolling Stone magazine: Top 10 (May 15, 2008)
  
• New York magazine ajánlás  (May 5, 2008)
  
• Első helyezés a Best Experimental Film a 2008-as Artsfest Film Fesztiválon és a 2008-as Hardacre Film & Cinema Fesztiválon.

A Parabola adásaira, vagy más nemzet milliónyi kísérleteire emlékezve ne gondoljuk, feltalálta a spanyolviaszt, de az elsimerések önmagukért beszélnek. Eszünkbe juthat az Art of Noise paranoia című szakállas klipje, vagy akár a Pixar öreg bácsija, aki önmagával sakkozik.

Az iparban gyeplőbe fogott kreatív elmék bizony sokszor kerülnek hasonló helyzetbe, mint a lenti filmecskén láthatjuk.

Ezért is nagyon sok "kreatív munkás" éli meg úgy a munkáját, hogy nem elegendő neki. Vagyis igénye van olyan térre, feladatokra, ahol a célt megkapja, és nem szólnak bele olyanok, akiket klasszikus értelemben vett Ügyfélnek hívunk, hanem önmagára hagyják és a vízió abban a csodájában tud lecsapódni, ahogy "géniuszunk" megálmodta.

Tény, hogy így születik rengeteg nem használható és rossz értelemben vett művészies végeredmény. Mégis, meggyőződésem, hogy ha közvetlenül nem is, közvetve ismét gyeplőbe fogható ezen ötletekből sok, hogy az ipar csengő kasszákat motiváljon az eredeti művet vagy annak újszerű stílusát értelmes célokra átformálva. UFF.

A filmtrailer-mashupok egyik tipikus verziója az, amikor az egyik film bemutatójának hangjához egy másik film képeit vágják hozzá. Ez egy friss, ügyes példája ennek:

Az Absolut vodka egyik nonprofit projektje a Live Earth Film Series. Nagyon sok kisfilmjük van, ami ráirányítja a figyelmet arra, hogy ne pazaroljuk az energiát hétköznapi életünk közben. Chris Bran nagyon kreatívan mutatja be azt, hogy mi mindenre kattintunk, nyomjuk meg, húzzuk fel, kapcsoljuk be, stb a lakásban forgolódva.

Érvelése szerint az otthonunkban használt energia 5 százalékát az teszi ki, hogy a készülékeink standby módban csücsülnek ahelyett, hogy kikapcsolnánk azokat. Bran ritmikus víziójával arra szeretne ösztönözni, hogy kétszer is meggondoljuk, mit hagyunk bekapcsolva.

A két kínai srác Take that-majomkodása nagy karriert futott be. Azóta iparágat lehetne építeni a felhasználók által létrehozott jobb-rosszabb úgynevezett lip-sync-videókra (magyarítva: szájszinkron-videók lenne talán), olyan mennyiségben jelennek meg nap mint nap. De legyünk őszinték: kit érdekel a tavalyi hó?

A vicces videók viszont a kreatív-ipar orvosi lovai: hogyan csináljunk egyszerű eszközökkel mindig újszerű - és ezáltal remélhetőleg - nézett filmeket? Hát nem úgy, hogy másoljuk az éppen milliókat érdeklő videókat, hanem úgy, hogy új módokat találjunk ki.

Beethoven újító szimfóniái - köztük az ötödik is - sokakat megihlettek, köztük Sid Ceasar 1950-es években tevékenykedő humoristáját is. Az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő "Your Show of Shows and Caesar's Hour" humor-sorozat egyik műsorában volt a következő darab látható:

Kicsit kutakodtam, és lám-lám, mások is felfedezték a "zene nyelvét":